Rumi és Zsuzsi

Délután tévézés közben elkezdett nagyon nyalogatni, és emelgette a mancsát. Ez egyértelmű jelzése a kisrohamnak. Mint mindig, most is igaza volt, amikor magamhoz tértem csak el voltam dőlve és csak a jobb oldalam fájt a görcstől.

Kora délután kávéfőzés közben Rumi elkezdett körülöttem idegesen ugrálni, aztán amikor feléfordultam kétlábra állt, és a mancsaival a kezemet kereste, majd elindult a szoba felé. Utánamentem, lefeküdtem a kezemben a mobilommal, és folyamatosan olvastattam fel az időt. 4 perc múlva kezdődött a roham, amikor magamhoztértem meghallgattam mennyi az idő. A roham nagyjából 5 percig tartott.

Kora este megérkezett barátnőm, beengedtem, aztán Rumi elkezdett felágaskodni, és ugrálni. Miután lefeküdtem a matracra pár perc múlva jött a roham. Mint mindig, most is a puszijaira ébredtem. Utána még jópár órán át szorosan mellettem feküdt.

Hogy egyszerűbb legyen a dolgom itt a blogon fogom végezni a munkám. Konkrétabban itt fogom írni az epilepszia naplót ami az etológiai kutatásokat segíti elő.

Ma megvolt a szezon első rohama.

Nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért lefeküdtem pihenni. Kb 10 perc múlva Rumi egyszer csak felugrott az ágyra, és nyalogatott, meg emelgette a mancsát. Tudtam mi következik. Megpróbáltam nem sírni és megnyugodni, hogy nehogy az idegességem átragadjon Rumira. Roham után ismét Rumi hatalmas puszijaira tértem magamhoz. Utána egy ideig még feküdtünk együtt, aztán felkeltem, és kissé józan kígyós módra kimentem kávéért. A roham óta Rum árnyékként követ, és erősen törekszik a fizikai kontaktusra.

Alapítványunk 2006-ban alakult. Alapítását nagy tapasztalatot szerzett mentőkutya kiképzők kezdeményezték, akik megszerzett szakmai tudásuk felhasználásával fogyatékkal élő embereknek is segíteni akartak.

Fő feladatunknak a vakvezető kutyák kiképzését választottuk. Tanultunk Rithnovszky Jánostól, az első magyar vakvezető kutya kiképzőtől, de tanulmányúton jártunk Európa két leghíresebb vakvezető kutya kiképző intézményében Angliában és Svájcban is. 2007-ben adtuk át az első, Alapítványunk által kiképzett vakvezető kutyát, 2008 év végéig pedig már hét látássérült számára biztosítunk négylábú segítőt.
2008-ban átadott kutyáink egyike, Rumi nagy szakmai elismerést szerzett Alapítványunknak. Ő lett a világ első és eddig egyetlen olyan vakvezető kutyája, amelyik munkája során gazdája közelgő epilepsziás rohamait is időben jelezni tudja.
Tervünk a folyamatos növekedés. Ha forrásaink lehetővé teszik, 2009-ben már legalább tíz vakvezető kutyát fogunk kiképezni, és gazdához adni az ország minden tájáról jelentkezett igénylőinknek.

Másik fontos feladatkörünk az önkéntesek bevonásával végzett terápiás kutyás foglalkozások tartása az ezt igénylő oktatási-nevelési és ápolási intézményekben.
Rendszeres kutyás terápiás munkát végeztünk az elmúlt években viselkedés-problémás és tanulási nehézségekkel küzdő, valamint szorongó gyermekek terápiás csoportjában, egy autista lakóotthonban, szenvedélybetegek lakóotthonában valamint demens idősek között. Tevékenységünk sikerességét az egyre újabb felkérések jelzik, melyeknek a terápiás kutyás foglalkozások végzésébe bekapcsolódni kívánó, tanulni vágyó újabb önkéntesek bevonásával fogunk tudni eleget tenni.

Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány

Adószámunk:18449149-1-05

Az elmúlt pár hónapban igen csak sokminden történt.

A nyár remekül kezdődött, de július közepén beteg lettem, így rengeteg programot le kellett mondanom.

Viszont két örömteli esemény is volt.

Az első egy sms-el kezdödött, miszerint felvettek az egyetemre.

A második, hogy a párom, Ádám megkérte a kezem.

Mire az egyetem elkezdődött sokat javult az állapotom, és hivatalosan is egyetemisták lettünk. Rumi fantasztikusan viselkedett! Szinte minden előadást végigaludt, a többit pedig szépen csendben végigfeküdte. Annak ellenére hogy az egyetemen a fejetlenség volt az úr remekül éreztem magam. Anya is jött velünk, ő jegyzetelt helyettem, és a kalauzom is volt, mert az egyetem egy kész labirintus. Ez a csoda 3 hétig tartott, mert ismét lebetegedtem. Pontosabban elkezdődött az epilepsziás szezon, és napi 10-15 rohamom volt, így passziváltatni kellett az évet. Még mindig nem igazán tettem magam túl rajta, csak az vígasztal, hogy a volt évfolyamtársaim mind azt mondják hogy rettenetes. Amint lejárt a passziváltatásra hagyott időszak a tanárok és az előadásmódjuk is teljesen megváltozott. Iszonyatosan lekezelőek, és arrogánsak lettek, valamint a számonkérés, és a módszereik túlmennek minden elviselhető határon.

A rohamozós időszak 2 hónapig tartott, Rumi pedig az összes rohamot előre jelezte, és másként jelzi a kisrohamok, és a nagyrohamok közeldtét! Utána ízületi gyulladásom lett az autoimmun betegségem miatt, aztán influenzás lettem, ahogy abból kilábaltam megint elkaptam valami vírust. Kb 1 hétig voltam jól, és utána megint jött az influenza. Immunhiányos is vagyok... Ahogy ezekből kilábaltam egy kontroll szív UH-n kiderült hogy szívizomgyulladásom van, de az orvosom valamiért nem kezdte el a kezelést. Gondolom azért mert nem dugtuk a zsebébe a szokásos borítékok. A nincsből nem lehet adni... Pár nap múlva súlyosbodtak a tünetek, valamint újabbak léptek fel, így elmentünk egy ismerős kardiológus főorvosnőhöz, aki megállapította hogy már nem csak szívizomgyulladásom van, hanem víz gyűlt a szív és a szívburok közé, és szívburokgyulladásom, mellhártyagyulladásom, és légcsőgyulladásom is lett. Ha a kezelőorvosom elkezdte volna a kezelést akkor ezek valószínűleg nem alakultak volna ki. A kardiológus javasolta az immunológusomnak, hogy emelje meg a steroidot. Először azt mondta hogy szedjek vízhajtót, 1 hét múlva legyen egy kontroll UH, de ő biztos benne, hogy akkorra már nem lessz semmi gond. Az UH ugyanazt mutatta mint egy héttel korábban... Akkor nagykegyesen megemelte a Medrolt.

A legutóbbi alkalommal úgy volt hogy csak az ambulanciára kell mennünk, így Rumit is vittük, de aztán a doktornőm mondta hogy osztályra is fel kéne mennünk vizsgálatra. Rumit meg ugyebár nem lehet csak úgy otthagyni valahol, így engedélyt kért, hogy Rum bemehessen a fekvőbeteg osztályra. A vakvezető kutyákat két helyre nem lehet bevinni: fekvőbeteg osztályra, és elelmiszerelőállító helyekre (pl étterem konyhája). De Rumit KÜLÖN ENGEDÉLLYEL BEENGEDTÉK!!! Én pedig rendkívül büszke voltam arra hogy az én drágám tappancsai az elsők azokon a járólapokon :) A nővérek és betegek fürtökben lógtak rajta :) Még a vizsgálatra is bejöhetett velem! Lefektettem a helyiség egyik sarkába, és addig ottmaradt amíg fel nem keltettem!

Még el sem múltak a gyulladások, és megint benyeltem egy vírust :S De szorgosan gyógyulgatok, hiszen nemsokára utazunk Szerbiába haditornász fellépésre. Ja igen... Két lebetegedés között elkezdtem íjászkodni :D Igen, vakon, és nemrég megkaptam a SAJÁT íjam. Egy Kassai Barantát!!! A gyulladások miatt még csak egyszer lőhettem vele, de olyan mintha személyreszabottan nekem készítették volna! Szóval még ki kell jutnom pár edzésre hogy mégpontosabban tudjak hangirányba lőni, és 1-2 táncot is meg kell tanulnom.

Ami viszont még ennél is fontosabb az, hogy április 4-én férjhez megyek :)

A koszorúslányaim között ott lesz Bogi is, Judit vakvezető kutyája, és Rum lesz a gyűrűhordozó :) Nem, nem lesz Bogin szoknya, és Ruminak sem lesz csokornyakkendője!

Már majdnem minden készvan az esküvőre, csak pár apróság hiányzik. Nem egyszerű vakon és betegen esküvőt szervezni, de nagyon izgalmas! Már nagyon várjuk!!! Nem gondoltam volna hogy van olyan férfi aki számolja vissza a napokat a "szabadsága elvesztéséig", de Ádám igen! Én is :)

Nos, röviden ennyi volt az elmúlt pár hónap...

Ma délután Rumival megmentettünk egy fiatal lányt.
Épp tanultam, amikor kintről veszekedést hallottam. Kimentem az erkélyre. Egy lány segélykérését, és férfi trágár önkifejezését, és az ablakokban csüngő szomszédok "Talán hívni kéne a rendőrséget." elszólást hallottam.
Minden további gondolkodás nélkül Rumira pórázt tettem, felkaptam a kardom, és lementünk. A fickó rugdosta a földön fekvő lányt. Az ajtó csapódására abbahagyta, én pedig választási lehetőség elé állítottam. "Vagy abbahagyod és eltűnsz, vagy választhatsz, hogy feldaraboljalak, vagy a kutyát eresszem rád..." Először hőbörögni kezdett, aztán Ruminak annyit mondtam, hogy hopp, ami egy sima felugrást jelent, valamint pflugba álltam. Ekkor úgy döntött, hogy inkább fut. Megjegyzem, hogy Rumi legfeljebb halálra nyalogatta volna, a kardom pedig nem darabolásra, hanem szúrásra van kisúlyozva :) De ezt egy nőverő féregnek nem kell tudni...
Odamentem a lányhoz, hozzáértem, és éreztem hogy nagyon vérzik az arca. Ezután jöttek le a "kemény" férfiak. Mondtam hogy hívják a mentőt, és mondják el a sérüléseit. A feje, és az orra betört, a ruhája szét volt szaggatva, és gondolom tele volt zúzódásokkal. A mentősök nagyon gyorsan ideértek, és mikor elmeséltették mi történt, lecseszték a szomszédokat, hogy miért egy vak lánynak kell segíteni egy másik nőn...?
Rumi nagyon rendesen viselkedett. Érezte, hogy neki most háttérbe kell vonulnia, hogy segíteni tudjak, így lefeküdt mögém, és sem a mentő szirénájára, sem a sürgés-forgásra nem kelt fel, csak akkor, amikor kértem.
Miután feljöttem, kijött a feszültség. Lefeküdtem a földre, és hagytam hogy a kis dögök rajtam mászkáljanak, játszanak, szaglásszanak, puszilgassanak, és végül hozzám bújva lefeküdjenek. Utána megetettem őket, és megnyugodtam.
Tamás azt mondta hős vagyok, Ádám szíve szerint végigjárná az illetékes szomszédokat, és orrbavágná őket. Nagyon dühös, hogy senki más nem segített, és büszke rám, hogy én EMBER vagyok.
Elmentünk sétálni egy nagyot, hogy lenyugodjon.
Féltem hogy Rumi idegesen fog viselkedni a nagy zűrzavarban, de nagyon ügyes volt. Imádom hogy hatalmas, és emiatt kicsit félelmetes az idegenek számára, de valójában egy imádni való, hihetetlenül okos plüsskutya :)

Amikor Mia hozzánk került, féltem, hogy túlzottan megkedvelem, és elhanyagolom Rumit. Tényleges félelem volt. Aztán úgy döntöttem, hogy ellazulok, és élvezem egy újabb kutya társaságát, tanítom, figyelem a fejlődését, és Rumit. Ahogy kialakult az új életünk ismét gondolkodni kezdtem ezen. Határozottan éreztem, és érzem, hogy annak ellenére, hogy Mia egy imádni való, tehetséges kis bohóc, negyed annyira sem szeretem, és nem is fogom tudni úgy szeretni, mint Rumit. Rumival egyek vagyunk. Összetartozunk, és 'félembernek' érezzük magunkat egymás nélkül. Szívem szerint mindent megadnék neki, de nem szabad. Ezért a minden helyett a végtelen szeretetem, hálám, és gondoskodásom adom neki.
Ő az egyetlen amit látok. Annyira érzem őt, hogy mindig tudom mit csinál, hogy milyen arckifejezéssel néz rám, vagy hogy fekszik. Biztos vagyok benne, hogy most összegömbölyödve rágcsálja a kötelét. Most egy kis tapogatás, és tessék, igazam volt.
Nem egyedi, de szokatlan, és némi misztikummal kevert kapcsolat a miénk.
Furcsa belegondolni abba, hogy ha nem veszítem el a látásom, akkor sosem találtunk volna egymásra. Hónapok óta gondolkodom azon, hogy az új életem, vagy a látásom a szebb. Azt hiszem ez olyan kéréds, amire sosem fogok választ kapni.

Múlthét vasárnap megérkezett Mia, a kis másfél éves vér-beagle. Teljesen nyers és szocializálatlan. Hamar feloldódott, és gyorsan tanul, Rumival pedig imádnak játszani. Láthatólag nagyon jót tesz neki egy fajtársa állandó jelenléte. Ahogy egyre jobban megismertem Miát, erősödött bennem az érzés, hogy remek terápiás kutya lenne, így elkezdtem arra képezni. Elképesztő ilyen közelről látni, és érezni a fejlődést. 1 hete még azt sem tudta, hogy a ház udvarán kívül is van élet, és már igazi társasági kutya. Eleinte mindentől félt. Szabály szerűen pánikrohamot kapott bizonyos dolgoktól, ezért kicsit féltem a mai naptól, hiszen a SANSZ Alapítvány kutyasulijába mentünk. Rumit közönbösítésre vittem, Miát pedig a terápiás kiképzésre. Rumi fantasztikusan viselkedett!!! Elképesztően büszke voltam, hogy én a játék hevéből egy pillanat alatt ki tudom hívni a kutyám, a többi tapasztalt kutyás, pedig rimánkodott.
Nagyszerűen indult a kutyasuli, csak a munka elkezdése után nem sokkal elkezdett ömleni az eső, olyan mértékben, hogy nekem -nyári zápor imádónak- is sok volt. A kutyákról nem is beszélve...
Édesek voltak amikor a törölgetés után sorra adták a pacsikat, nyalogatták a kezem, és bújtak hozzám.
Szeretnek. Én is őket. Nagyon.

Ma is voltunk kutyasuliban. Eleinte Rumi mindenáron játszani akart, de aztán a munka lefoglalta.
Pokoli meleg volt, de ennak ellenére remekül teljesített! Még egy kis agilityre is volt ereje.

Hamarosan ideiglenes lakótársunk lesz, hiszen minden valószínűség szerint holnap ideköltözik Anya szülinapi meglepetése. Egy kis beagle. Rumika mellett megtanulja hol a helye, én pedig jómodorra tanítom, aztán megkapja Anya. Nagyon meg fog lepődni :) Amióta ő is beleszeretett Rumiba, szeretne egy saját kutyát is, de Apának nem igazán tetszik az ötlet. Viszont ha meglátja a kis bejglit meglágyul a szíve :)

Szerintem nincs szebb ajándék, mint egy kis szeretetbomba!
Rumi nagy szeretebomba :)

Tegnap délután elmentünk kutyasuliba. Jól ment a gyakorlás, és büszkélkedhettem, hogy milyen engedelmes és jólnevelt a kutyám. Mindenki vidáman, érdeklődően megszaglászta, csak egy német juhász volt ellenséges vele. Nagyon ugatott rá, és a gazdája alig tudta visszatartani. Büszke voltam Rumira, hogy csak egy figyelmeztető vakkantással lerendezte. Jelezte neki, hogy ő nem akarja bántani, de ha ő igen, akkor készen áll. Szerencsére nem került sor további konfliktusra. Ha a német juhász nekiment volna Ruminak, hot-dog lett volna vacsorára. Vagyis én szedtem volna szét a kutyát. Lehet, hogy kissé fanatikusnak hangzik, de ha egy ember, vagy kutya bántani meri Rumit, akkor darabokra szedem. Lehet, hogy nem látok, de a hallásom kiváló.
Kutyasuli után Bogival játszottak egy nagyot, és miután elmentek, Rumikám eldőlt, és azonnal elaludt. Nagyon édes volt, de este 11-kor felébresztettem, hogy menjünk le egy gyors egészségügyi sétára.
A szaladgálástól felélénkült, így játszottunk még egy kicsit. Természetesen a speciális simogatós technikámmal 2 perc alatt két vállra fektettem, így a játék kézrágcsálásban és pocaksimogatásban merült ki. Utána összebújtunk 10 percre, és akkor keltem fel, amikor Rumocska elaludt.

Rumi a tökéletes férfi. Türelmesen, szó nélkül tűrte, hogy hisztis és morcos voltam. Általában átragadnak rá az érzelmeim, de ma sejtette, hogy nem tenne jót, ha követné a példámat. Amikor csak néztem ki a fejemből, játékra hívogatott, és amit a csipogós elefánjával, Plöttyel művelt, nem lehetett kibírni nevetés nélkül.
A ház előtti parkban vacsoráztattam. A szabadon követést, a megállást, és a menet közbeni fekvést gyakoroltuk. Meglepően hamar megértette, hogy ha azt mondom "áll', akkor le kell ülnie, helyben maradnia addig amíg vissza nem megyek hozzá. Aztán elkezdtük a fektetést gyakorolni. Az nem ment ilyen jól, de haladtunk vele. Most jutalomfalat, vagy kézjel nélkül kezdjük el tanulni tovább a szabadon követést. Pár napja, amikor átnéztem a mentőkutyás alkalmasságira, A, és B vizsgára a követelményeket, konstatáltam, hogy sokat kell még gyakorolnunk, de menni fog :) Úgy játszok vele, hogy fejlesszem bizonyos képességeit, és hogy minél több, később hasznos szót megismertessek vele.

Tegnapelőtt Apa talált az egyik újságban egy kuyta intelligencia tesztet... Poénból kitöltöttük, és az értékelés szerint Rumi zseni. Ehhez ugyan nem fér kétség, de az az intelligencia teszt vicc volt. A kedvenc elvégzendő feladatom az volt benne, hogy a kutyát magunktól 2 méterre le kell ültetni, és azt mondani neki, hogy ALUFÓLIA. Ha a kutya reagál rá valamit, akkor az rossz. Ha nem, akkor az jó. Röhögőgörcsöt kaptunk, de azért kipróbáltuk. Rumi nézett ránk bűbájosan. szerintem minimum hülyének nézett minket.
Nem csodálaom.
Jó kutya módjára, így hajnali 4 tájékán, alszik a matracon, hozzám közel. Édes ahogy cuppog álmában. Szerintem a jutalomként kapott banánfalatról, és az almacsutkáról álmodik :)

Hajnali 5-kor keltünk, hiszen jelenésünk volt a Reggeli című műsorban. Újabb csoportos kutyalegeltetésre indultunk, majd egy gyors reggeli, és kávé után indultunk az RTL klub stúdiójába.
Láthatólag szivesen feltérképezte volna a terepet. Főleg a váróban lévő asztalt, amin egy rakás szendvics volt, de elég volt egy anyi morgás, és abbahagyta az asztal szimatolását. Míg Tamást, és engem sminkeltek, őt csak csodálták. Neki nem kell szörfényesítés, kutyasampon, balzsam, lakk, vagy kutyaparfüm. Minden pacsmag nélkül gyönyörű mindene. Egy minimális fogkövet leszámítva.
A stúdióban szépen lefeküdt a kamerák felé fordulva, és a beszélgetés alatt is kifogástalanul viselkedett. Még azt is remekül tűrte, hogy az egyik operatőr szó szerint pár centi távolságból vette.
Annak ellenére, hogy a nyüzsgésen kívül semmi kellemetlenség nem érte, örült neki, hogy végre ismét útnak indultunk. Ekkor még nem tudta szegény, hogy 3 órás autózás vár ránk.

Salgótarjánba kellett mennünk egy bemutatóra. A mi feladatunk az volt, hogy mosolyogjunk, sétáljunk egy kicsit, és kedvesen válaszoljunk minden kérdésre.
A minket fogadó sok orrába, fülébe, szájába nyúlkáló gyerek nem igazán tetszettek neki, de hősként tűrte hogy piszkálják. Azt viszont már nem igazán tudta ignorálni, hogy az emberek engem is 'zaklatnak'. Egy úrral szolídan közölte, hogy hagyjon békén. Azt hiszem érezte rajtam, hogy nagyon nincs kedvem ehhez a zsongáshoz.
Úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha távolabb megyünk a tömegtől, de hűségesen követtek minket. Hamarosan egy idegen kutya is megjelent tőlünk néhány méterre. Ekkor előtört belőle a "gyermeki ösztön". Vagyis az, hogy védjen engem. Érezte, hogy idegesítenek az ugaráló gyerekek, a buta kérdéseket feltevő felnőttek, és a néni, aki előadta a férje kórtörténetét.
Jobbnak láttam, hogy visszavonuljunk a tömegtől, így meginvitáltam Pirost egy üdítőre. A tér legcsendesebb, és legvédettebb kávézójának teraszán ültünk le.
Elkezdtük kibeszélni, hogy Rumi miért akar ennyire védeni. Az egyik tényező valószínűleg az, hogy én vagyok az első aki játszott vele, aki simogatta, és aki a mamája. A másik pedig az, hogy Édesanyám rendszeresen ijedten szól rá minden közeledőre, aki meg akarja simogatni Rumot. Mivel tudja, hogy a simogatás jó, így arra gondolt, hogy biztos engem kell védeni tőle. Kiokoskodtuk, hogy mostantól bármikor lehet simogatni, és helyrerakom benne a dolgokat, miszerint senki nem akar engem bántani, és ezért nem kell megvédeni.

A hazafelé vonatozás remek gyakorlat volt erre, hiszen az út felét két kocsi között a földön ülve töltöttük, és jöttek mentek, álltak körülöttünk az emberek. Rum eleinte mindenkit megnézett magának, de hamar rájött, hogy senki nem akar tőlem semmit, így békésen pihengetett.

Velünk együtt örült, amikor végre megérkeztünk Debrecenbe, és ha tehette volna, valószínűleg rohant volna az autóhoz.
Amikor hazaértünk a saját kis territóriumába, ugrált, és ész nélkül szaladgált. Miután udvariasan üdvözölte a szomszéd házban lakó kislányokat, végre feljöttünk a lakásba, és végre eldőlhetett, természetesen a szoba közepén.

Otthon, édes otthon...

 

Korán keltünk, mivel délután indultunk Pestre, és még el kellett intéznünk pár dolgot. Amikor pakoltam, Rumi odahozta a köteles labdáját, lerakta a táska mellé, leült, nyújtotta a mancsát, és amikor megfogtam megnyalogatta a kezem. Így a labda is jött velünk... :)

Miután felszálltunk rögtön odavezetett a szokásos helyre, ahová ülni szoktunk. Miután levettem a hámot, befeküdt az ülés alá, és elaludt.
Most viszonylag hamar eltelt az idő, és senki nem akarta mindenáron megsimogatni.

Piros már várt ránk az állomáson. A belváron villamossal száguldottunk, vagy inkább dűlöngéltünk át. Kissé felment a vérnyomásunk a kedves sofőrtől, ugyanis amikor szálltunk fel a nagyon dizájnos, istenesen elszúrt kombínóra, ránk akarta zárni az ajtót. Az orra előtt mentünk át a zebrán, és azt hiszem elég feltűnőek vagyunk. Ha Piros nem lett volna, akkor Rumi a villamoson maradt volna, én meg a megállóban. De végülis állandó szenvedőalanya a BKV-nak, így reflexből megnyomta a nyitógombot.

Néhány megálló után végre leszálltunk, és egy rövid pisiltetés után autóval mentünk tovább. Azt hiszem Rumi most utazott először boxban, de a rácsok mögött töltött 20 percnek meg lett a jutalma. Piroséknál 6 kutya, és 3 macsek várta.
Természetesen azonnal felüljelölt mindent, és a társaság középpontja lett. Pelécskének ez nem igazán tetszett, szóval megpróbált nekimenni Ruminak. A hangsúly a 'próbált'-on van :D
Piros összes kutyája hatalmas egyéniség. Beleszerettem mindbe, és láthatólag Ruminak is nagyon tetszettek.
Amíg Rumi kitombolta magát, Piros felfedezőkörútra vitt. A kertben megismerkedhettem a cicákkal, Olivérrel, Pezsgővel, és Parázzsal. Nem vagyok macskás, de ők tetszettek. Később Rumi is szívesen megismerkedett volna velük, de ők túl nagynak ítélték a vendéget. A drága kutyám ismét túl kíváncsi volt, így kapott néhány cicapofont :)
8 körül Tamás is megérkezett 3 kutyával, így összesen 10 vérengző fenevaddal indultunk sétálni. Rumi végre megint kirohangálhatta magát.
Éjfél körül feküdtünk le, de az elalvás későbbre tolódott, mivel Ruminak hiányoztak az otthoni fennséges körülmények. Hely szempontjából nem sok választási lehetőség volt, de hosszas fészkelődés után elaludt.
 

A holnapi utazás tervezése közben nosztalgiáztam egy kicsit.
Február 14-én, amikor elhoztuk Miskolcról Rumit, rettenetes volt vele utazni :D Pár másodpecnél tovább nem volt hajlandó egy helyben maradni. Állandóan felugrált az ölembe, felült mellém az ülésre, és minden mellettünk elhaladónak megnyalogatta a kezét. De már jó ideje nagyon fegyelmezetten viselkedik utazás közben. Megszokta, mert meg kellett szoknia. Mára már igazi túristakutya. 
3 hónapja még elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy Rumi fegyelmezett, jólnevelt, és engedelmes lesz. Nagy küzdelem volt, hiszen el kellett érni a kapcsolatunkban azt a szintet, hogy értem dolgozzon, és ne csak a jutalomért. Szellemileg volt a legmegterhelőbb, hiszen kezdő kutyásként sokat kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan érjem el mindezt. Rengeteg jótanácsot kaptam, de ugyebár nem minden kutya egyforma. Rumi pedig öntörvényű, makacs, és nagyon erős személyiség. Volt pár komoly meccsünk, de én győztem. Sikerült megértetni vele, hogy ha azt csinálja amit kérek, akkor az neki is jó lesz.
Vannak még hibái, de dolgozunk rajta. A cél az, hogy olyan nemes legyen, mint Labda, és az ugyan az a bölcsesség áradjon belőle.

ána látászavar jelentkezett. Homályosan és elmosódottan láttam mindent. Még aznap este kimentünk a neurológiai ügyeletre, ahonnan hazaengedtek azzal a feltétellel, hogy másnap menjek vissza a kezelőorvosomhoz.

Hazamentünk. Mielőtt elaludtam a plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hogy iskola helyett orvoshoz kell mennem. Egész életemben az volt a legnagyobb vágyam, hogy nappalin járjam a gimnáziumot, és most nem mehetek be. Azzal nyugtatgattam magam, hogy pár nap alatt biztos rendbejövök.

Másnap reggel az ébresztő fülsiketítő hangjára ébredtem. Először azt hittem, hogy rosszul állítottam be, és még éjszaka van. Aztán rá kellett jönnöm, hogy csak én látom a sötétséget. Pánikba estem, de nem akartam túldramatizálni a dolgot.

Kimentünk a kórházba, és a professzor úr azt mondta, hogy biztos, hogy nem az ütés miatt nem látok, mert akkor csak egyoldali lenne a látásvesztés, így átküldött a szemészetre.

Rövid várakozás után behívtak. Egy fiatal doktornő vizsgált meg, majd odahívott egy idősebbet, aki szintén hívott egy másikat. Megkérdeztem, hogy mi a baj. Próbálták kerülni a lényeget, és inkább rávezetni, hogy mi a diagnózis. Azt mondták, hogy a pupillám nem reagál a fényre, bevérzés van a jobb szememnél, és begyulladtak a látóidegeim. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent, de csak annyit mondtak, hogy kint várjam meg a papírokat.

Zsóka néni, egy ismerős asszisztens hozta ki. Tudni akartam hogy mi a fene van velem, így kertelés nélkül megkérdeztem, hogy megvakultam e. Azt mondta, igen.

Csak ültem, és csorogtak a könnyeim. Pokoli fájdalmat, és félelmet éreztem.

Az elkövetkezendő idők pokoliak voltak. Fájdalmas, és kellemetlen kezeléseken, és untig ismételt vizsgálatokon kellett átesnem. Végül azt mondták, hogy valószínűleg az epilepsziás roham alatt fellépő oxigénhiányos állapot következtében sérültek a látóidegeim.

Elvesztettem a legfontosabb érzékszervem. Utáltam hallani a világ zaját, érezni az emberek bűneinek bűzét, és keserűségét a számban. De szerettem látni, és a képekből tanulni. Imádtam a színeket, a formákat, a képeket, és mindent elvesztettem amit szerettem.

Eleinte az ember hatalmas, kibírhatatlan tragédiának érzi. A legtöbben sajnálják, és sajnáltatják magukat. Hagyják, hogy az életük tönkremenjen.

En nem hagytam magam. Változtattam a felfogásomon, és attól kezdve egy hatalmas ügyességi, logikai, és memóriajátékként fogtam fel. Es valaminek, amiből, és amitől tanulhatok.

Az iskola, és a tanulás rengeteget segített. Az osztályfőnökömnek köszönhetően megismerkedtem Kónya Judittal, és a vakvezető kutyájával, Bogival. Miután kész lett egy vizsgálat, aminek az eredménye elég lesújtó volt, és Anya látta, hogy Juditnak mennyivel könnyebb, és jobb kutyával közlekedni, egyre gyakrabban hozta fel, hogy jó lenne nekem is egy kutya. Judittal együtt szorgosan győzködtek, de féltem, hogy túl nagy feladat lenne a házimunka, és a tanulás mellett. Elkezdtem az interneten a kutyákról, és tartásukról olvasni, majd fejben kiterveltem, hogy mit hogyan csinálnék. Végül rávettem magam, hogy írjak a Baráthegyi Vakvezető Kutya Kiképző Iskolának. Leírtam a történetem, a diagnózisokat, és hogy miért is szeretnék kutyát. Még aznap este választ kaptam az alapítvány elnökétől, Tamástól. Jó pár levelet váltottunk, mire megjött a bátorságom hogy felhívjam. Rengeteget beszélgettünk, majd 2008. január 22-re megbeszéltünk egy találkozót Miskolcon.

Hajnalban indultunk Édesanyámmal. Az út másfél órás, de nekem sokkal többnek tűnt. Amikor az állomás előtt lassítani kezdett a vonat elkezdtem érezni azt a fajta bizsergés, amit semmi más nem okozhat, csak az, ha az ember tudja, hogy pár percen belül teljesül egy hatalmas vágya.

Tamás, és Rumi a peronon vártak. Megfogalmazhatatlan érzés volt, amikor először megsimíthattam Rumit. Tamás elvette a táskáim, a jobb kezembe adta a pórázt, a balba a hám fogóját, elmondta a vezényszavakat, és elmagyarázta az utat az autóig. Szóval rögtön beledobott a mély vízbe. Az első pár lépés után éreztem, hogy megbízhatok Rumiban.

Furcsa, és megmagyarázhatatlan dolog ez, hogy az ember rábízza a testi épségét, és az életét egy kutyára.

Annyira csodálatos volt végre bot nélkül, szabadon menni, hogy így, hogy visszagondolok arra az érzésre, könnybelábad a szemem.

Hogy milyen érzés vakvezető kutyával menni?

„Papírsárkány vagyok. Kellemes, lágy szellő fújdogál. A 'gazdám' elkezd szaladni velem, majd amikor alám kap a szél egyre hosszabbra engedi a minket összekötő madzagot. Repülök. Szárnyalok. Szabad vagyok.”

Már 3 hónapja, egészen pontosan 2008.február.14-e óta élünk együtt Rumival.

Az első héten voltak nehézségek. Éjjelente nagyon nyugtalanul aludt Rumi, és napközben is csak akkor volt nyugodt, amikor hozzám bújhatott. Teljesen át kellett alakítani az életem, de mondjuk úgy, hogy már megszoktam.

Rumi fantasztikus vakvezető kutya, és idő közben kiderült, hogy kiváló epilepszia jelző is. Én vagyok a világon az első epilepsziás vak, aki kutyát kaphatott. Sehol máshol nem adtak volna nekem kutyát, mondván, hogy egy roham balesetveszélyes helyzetet teremthet. De kérdem én... Honnan tudják ezt, ha még sosem tettek próbát?

Tudományos, és társadalmi szempontból is érdekes a mi esetünk. Júliusban a Nemzetközi Etológiai Konferencián is szó lesz rólunk. Remélem a mi példánkat látva, átgondolják a fent említett szabályt.

Idő közben az alapítvány önkéntese lettem. A munkaköröm elég széles skálán mozog. Én vagyok a felelős az alapítvány honlapjának tartalmáért, ha kell fordítok, kritizálok, szerkesztek, tervezek, kutyákat tesztelek, bemutatózok, és ún. 'reklám arcok' vagyunk.

Az eddig elért legfelemelőbb sikerünk Rumival az volt, hogy a Lions Club International felajánlotta, hogy évente egy vakvezető kutya kiképzésének minden költségét ők állják az alapítványnak. Amikor Tamás elmondta, igazi jótündérnek éreztem magam. Azzal, hogy szépen mosolyogtam, és Rumival felvonultunk egy kutyakiállítás Best in show-ján, elértük, hogy évente plusz egy vak ember álma teljesülhessen.

Álmaink, vágyaink, és terveink vannak. Segíteni, fejleszteni, változtatni, és mindezt önzetlenül.

Május 15-e óta nagyot fordult velem a világ. Aznap volt a közlekedésbiztonsági vizsgánk. Nem csak a szabadságom kaptam vissza, hanem újabb felelősségteljes feladatot is. Az utunkat végigkísérte a Hajdú-Bihari Napló riportere, és fotósa. Két nap múlva megjelent a cikk, és a riport felkerült a honlapra. Tudtuk, hogy a sajtó többi képviselője is felfigyel a történetünkre, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, és ennyire.

19-én reggel hívott Tamás, hogy megkereste őt a Bors riportere azzal, hogy szeretne interjút készíteni velem. A cél érdekében belementem. Megbeszéltük a riporterrel, hogy azonnal indulnak Pestről, és kb. 1 órára ideérnek.

Így másnap újabb cikk jelent meg rólunk, ami szintén felkerült az internetre.

Egy kedves ismerősöm azzal ijesztgetett, hogy hamarosan a TV-ben is benne leszek. Akkor csak legyintettem rá, de Melindának lett igaza.

Pénteken, 23-án Salgótarjánban tartunk bemutatót, de előtte még programunk lesz. Holnap Pestre utazunk, és az alapítvány egyik önkéntesénél Pirosnál töltjük az éjszakát, mivel már korán reggel az RTL klub stúdiójában kell lennünk. A Reggeliben fogunk szerepelni, 8 percen át. Ez 3 perccel több, mint amit más vendégek töltenek ott.

Egyenlőre elég nehezen viselem az érdeklődést, és azt, hogy megállítanak az utcán, de azt mondták majd megszokom, és hogy élvezzem ki a dolgot. Élvezni sosem fogom, hiszen nem szeretem mutogatni magam, de van egy célunk, amit a legkönnyebben a médián keresztül tudunk elérni. Csak most gondoltam bele, hogy mekkora fegyver, és hogy rajta keresztül lehet a legjobban hatni az emberekre, és a 'fejesekre'.

Szerencsére a főszereplő nem én vagyok, hanem Rumi. És való igaz, hogy ő maga a csoda. Rengeteget köszönhetek neki. Elsősorban azt, hogy lát helyettem, és vigyáz rám. Másodsorban pedig azt, hogy percekkel a roham előtt jelzi, hogy baj lesz, így van időm biztonságba helyezni magam. A rohamok közben sem tétlenkedik, hanem próbál segíteni rajtam, nem kis sikerrel. Roham közben hevesen nyalogatja az arcom, és óvatosan karmolássza a karom belső készét. Ezek azok a területek, melyek ingerlésével rövidíteni lehet a roham időtartamát. Korábban a családom is próbálkozott így, de csak azt érték el, hogy lilára csipkedték a karom, és vörösre pofozták az arcom. Régen 10-15 percig tartott egy nagyroham, de Rumi segítségének köszönhetően már csak 1-2 perc. Most már nem kell attól félni, hogy megütöm magam, vagy eltörik valamim. Nem ér váratlanul, villámcsapásként a rosszullét. Nem arra térek magamhoz, hogy fáj mindenem, hanem Rumi hatalmas, nyálas puszijaira.

Rumi nem egyszerűen a szemem, hanem barátom, társam, és őrangyalom is.

Köszönöm Tamás, köszönöm, hogy esélyt adtál.